HÉT

Dejerine kapitány boldogan elfogadta az egész napos kirándulásra szóló meghívást egy olyan vezető társaságában, aki el is tudta magyarázni, mit lát. Amellett, hogy így elkezdhetett barátokra szert tenni a közösségben, aminek az együttműködésére szüksége volt, és amiről tudta, hogy ellenzi a terveit, magának a kikapcsolódásnak is örült a fárasztó űrutazás után. Mikor aztán kiderült, hogy a vezetője Jill Conway lesz, öröme elragadtatásba csapott át.

A lány a Bel felkelte előtt, az észak felé lenyugvó Anu kísérteties vörös fényében ment érte. A kapitányt és néhány társát ideiglenesen a fogadóban szállásolták el, a legtöbb emberének pedig a hajókon kellett maradnia, míg az előre gyártott barakkokat fel nem állították. Egy lebegőt is a rendelkezésére bocsátottak. (– Miért ne legyünk udvariasak, mielőtt még elrekvirálná – morogta félig komolyan Hanshaw.) Jill egy sokkal nagyobb és gyorsabb járművel érkezett. Dejerine először megdöbbent a lány vezetési stílusát látva, de összeszorította a fogát, és végül azon vette észre magát, hogy élvezi a száguldást. Akkorra már átkeltek a folyón – egy kicsi, automata kompon, mert a lebegők nem tudtak átrepülni a víz felett –, mélyen bent jártak az érintetlen istári tájban.

Közben felkelt a Bel is, az árnyékok megkettőződtek, a vöröses ragyogás rózsaszínné szelídült. Jill megállt egy ligetnél, ahol egy forrás is fakadt.

– Mit szólna egy reggelihez? – javasolta. – Utána majd ráérősebben haladunk.

– Magnifique. – Dejerine kinyitotta járművének a csomagtartóját. – Sajnos nem sok mindennel tudok beszállni, de van egy kis olasz szalámim, ha szereti…

– Mi az hogy! – csapta össze örömében a kezét a lány. – Eddig még csak egyszer ettem ilyet. Higgye el, még az első szerelmet sem lehet egy napon említeni az első olasz szalámival! – Te hazug, feddte meg magát, Senzóra gondolva. És mégis… annak a fájdalma már régen elmúlt. Benned is bízom, kedvesem.

Dejerine segített neki leteríteni egy pokrócot a földre, és kipakolni a magukkal hozott élelmet: kenyeret, vajat, sajtot, lekvárt. Kedves fickó, gondolta a lány. És átkozottul jóképű! Azonban, miközben a kávéfőzőt próbálta rákötni a lebegő akkumulátorára, a férfi alaposan ráijesztett.

– Ebben a rohanásban még nem volt alkalmam mondani, Miss Conway, de ismerem a bátyját, Donaldot. Megkért, hogy adjam át a legforróbb üdvözletét.

– Micsoda? – pattant fel a lány. – Tényleg ismeri? Hogy van? Hová vezényelték? Miért nem írt?

– Remekül nézett ki, mikor elbúcsúztunk – felelte Dejerine. – Rengeteget beszélgettünk, mielőtt útnak indultam volna. Tudja, mikor idevezényeltek, igyekeztem megismerkedni minden fellelhető istárival, hogy információkat gyűjtsek. Így találkoztunk Donnal. – Nagyon megnyerően mosolygott, az egész arca meglágyult tőle, tekintete pedig inkább hódolattal, mint tolakodóan fürkészte a lányt. – Nagyon sokat mesélt önről. – Gyorsan komolyra fordította a szót, mielőtt Jillnek kellett volna figyelmeztetnie erre. – Hogy hol van? Csak annyit tudok, hogy valahol a fronton. Kérem, ne aggódjon miatta! A felszereltségünk, a kiképzésünk, a szervezettségünk mind messze felülmúlja az ellenségét. Ami pedig a leveleket illeti, Don túlságosan elfoglalt volt az elmúlt hetekben. Mellesleg azt is elárulta, hogy utál levelet írni, úgyhogy inkább velem üzent. De megígértettem vele, hogy amint tud, írni fog.

– Hálásan köszönöm – sóhajtott fel Jill. – Ez jellemző Donra – guggolt vissza a kávéfőzőhöz. – A részleteket majd inkább később mesélje el. Ma este, ha nem bánja, beugorhatnánk a szüleimhez. A nővérem és a húgom is szívesen hallaná a híreit.

– Ahogy kívánja – hajolt meg enyhén a férfi. Látta, hogy jobb, ha nem próbál segíteni a lánynak, csak útban lenne. Inkább a környéket csodálta.

A liget egy hullámzó síkságon állt. A növényzetet főleg magas, vörös csúcsú kardlevelűek alkották, bár itt-ott sárga foltokban virított a kupolavirág. A fák árnyékában növő pázsit az az alacsony növésű, kemény lia volt, amit az emberek dromiának hívnak. A forrás egy narancssárga növényekkel befuttatott szikla alól fakadt, egy darabon keskeny patakocskaként futott, majd eltűnt a talajban. Mindazonáltal tágas területet táplált, hiszen sokféle bokor vette körül a ligetet. Kintebb, a síkság felé a gyep derékmagas ugarfűnek és embermagas, bokrétavirágos növényeknek adta át a helyét, hosszú kilométerekre aranyszínbe vonva a tájat. A szél melegen, szárazon fújt, égett szagot hozott a messzeségből, ezernyi zörejt kevert a víz halk csobogásához.

– Maga minden növény nevét ismeri? – kérdezte Dejerine.

– A legtöbbét igen – felelte Jill. – De nem vagyok botanikus. Amit itt lát – mutatott körbe –, az majdnem mind a lia különböző fajtája. A lia ugyanolyan változatos és ugyanolyan fontos növény, mint a Földön a fű. A bokrok… az a kis sárga ott keserűszív; az istáriak fűszerként és frissítőként használják, de úgy néz ki, hogy az emberekre is gyógyító hatással van. Azzal a bütykös valamivel viszont vigyázzon: a neve éji tolvaj. Az istáriak megbetegednek tőle, mi viszont meghalunk, ha megesszük. A tűzvirág nem nő errefelé – több nedvességre van szüksége –, de a viharnád nagyon elszaporodik az esős évszakban (ami pedig rohamosan közeleg), mint ahogy tavasszal a pandarus is.

– A micsoda?

– Elfelejtettem, hogy nem tudhatja – vigyorgott Jill. – Az ott. Azzal vonzza magához a beporzást végző rovarokat, hogy kitermeli a szexuális illatanyagaikat – mindkét nemét. Nagyon látványos.

A lány egy pillanatra megbánta a megjegyzését. Dejerine esetleg biztatásként értelmezheti. De nem. – Le szokták fordítani az istári neveket? – érdeklődött egyszerűen a férfi.

– Nagyon ritkán – felelte Jill megkönnyebbülve. El tudta volna hárítani a közeledést, de… Ha esetleg lenne valami, akkor jobb szeretnék én kezdeményezni. Majd fintorogva: Nem mintha trófeákat gyűjtenék az „Év legvégzetesebb asszonya” címért. – A legtöbbet nem is lehet – hogy mondaná sehalai nyelven a „rózsát”? –, az eredeti neveket pedig nem tudjuk rendesen kiejteni. Úgyhogy saját neveket adunk. Ami azt illeti, a lia is ilyen név. Legelőször egy bizonyos Li Csang-si kutatta tudományos módszerekkel ezt a fajt.

– Ühüm. Azt tudom, hogy az itteni fotoszintetizáló molekula nem teljesen azonos a klorofillal, csak hasonló ahhoz. De miért ilyen gyakori a vörös és a sárga szín?

– A jelenleg általánosan elfogadott elmélet szerint a sárga az eredeti szín, a vörös pedig Haelenben alakult ki, energiaelnyelő funkcióval. Egy napivó rét nagyon vad látvány! A törzs elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy a lehető legváltozatosabb módon elterjedjen az egész bolygón. De ne feledje, ez csak egy elmélet. Istenemre, hisz egy egész világról van szó! Már egy évszázada itt vagyunk, de még csak most kezd körvonalazódni, milyen keveset is tudunk… De együnk, nem?

Miközben nekiláttak, az eget egy csapat vándormadár sötétítette el. Szárnycsapásaik dübörgése és hangos vijjogásuk teljesen betöltötte a teret. A hangzavar felriasztott néhány azart, amik addig békésen legelésztek egy teknőben – hat karcsú lábukkal kecses látványt nyújtva szaladtak távolabb. A látcsövek segítségével a részleteket is kivehette, amikről Jill adott kimerítő magyarázatot.

– Az istári állatoknak nincsenek igazi szarvaik. Azok a tömpe valamik inkább olyanok, mint az orrszarvú szarva. Néhány azarfajta – egy nemzetség egész ága –, egykét nagy testű, észak-beronneni változat lenyűgöző méretű „bütyköket” növesztett, de inkább csak a látvány miatt. Nézze csak… látja, milyen furcsa az első pár láb alakja? A patájuk éles, veszedelmes fegyver. Úgy tűnik, ez általános tendencia az Istáron: az első pár végtag a helyváltoztatáson kívül más feladatokat is ellát. A legszélsőségesebb eset természetesen a sophontoké és rokonaiké: a mellső lábak karokká, a paták kezekké változtak.

Mikor a lenyűgöző felvonulás véget ért, és ismét csend honolt a tájon, Dejerine komolyan a lányra nézett, és így szólt:

– Azt hiszem, kezdem érteni, hogy maguk, akik itt születtek, mennyire szerethetik ezt a bolygót.

– Ez az otthonunk – felelte Jill. – Bár elég furcsa módon. Sohasem leszünk rajta az uralkodó életforma, sohasem leszünk néhány ezernél többen. A bolygó az istáriaké.

A férfi pillantása a kezében tartott csészére vándorolt.

– Kérem, értse meg, én átérzem, hogy milyen csalódottak, amiért félre kell tenniük humanitárius terveiket. A háborúban mindig számtalan remény szenved késedelmet, vagy pusztul el. Imádkozom, hogy hamar véget érjen a harc. Közben esetleg kitalálhatnánk valamit, ami önökön is segít.

Esetleg, gondolta Jill. Csak lassan a testtel, kisanyám. Elmosolyodott, és nagyon könnyedén, épp csak egy pillanatra megérintette a férfi kezét. – Köszönöm, kapitány. Majd meglátjuk. Most azonban kirándulni jöttünk. Azért vagyok itt, hogy kalauzoljam, nem azért, hogy nyaggassam.

– Feltétlenül – mosolyodott el a férfi. – Ó… mondott valamit az őslakosok rokonairól. A forrásaim szerint a majmok megfelelői…

– Nagyjából – bólintott Jill. – Mint például a tartar, ami leginkább a páviánnak felel meg. A legközelebbi rokonuk az a faj, amit mi csak manóknak nevezünk.

– A félig intelligens faj? Aha, értem. Mennyit tudnak róluk?

– Nagyon keveset. Beronnenben elég ritkán fordulnak elő, és nagyon visszahúzódóak. Úgy véljük, a másik féltekén meglehetősen nagy számban élhetnek, de a teljesen kifejlődött istáriak még nem nagyon jutottak el arra a vidékre. Jóformán csak annyit tudok mondani, hogy a manók durva szerszámokat készítenek, és van valamilyen nyelvszerűségük. Mintha az Australopithecus maradt volna fenn a Földön.

– Hm! – simított végig Dejerine a bajuszán. – Különös, hogy a manók nem pusztultak ki.

– Nem, nem annyira. Ne feledje, mekkora, a földieknél sokkal viharosabb óceán van a kontinensek között.

– Úgy értettem, hogy ahol a fajok együtt élnek, ott az intelligensebb nem irtotta ki a fejletlenebbet.

– Az istáriak sohasem tennének ilyet. Még a legharciasabb barbárok sem ismerik a mi időnkénti emberi vérszomjunkat. Itt például soha, senki nem kínozza meg vagy mészárolja le a foglyokat. Ön valószínűleg azt hiszi, hogy a Sehalai Gyülekezet valamiféle birodalom. Nem az. Itt a civilizáció úgy fejlődött, hogy nem volt szükség semmiféle államszervezetre. Az istáriak végeredményben fejlettebb életformát képviselnek, mint mi magunk.

A férfi megdöbbenése meglepte Jillt, amíg rá nem jött, hogy azok a gondolatok, amikkel ő egész életében együtt élt, milyen újak lehetnek egy kívülállónak.

– Az olvasmányaim említették az emlősökön túlmutató evolúciót – szólalt meg végül lassan Dejerine. – Az viszont sohasem volt túl világos, mit is értenek ezalatt. Azt hittem… Tien, ugye nem azt akarja mondani, hogy intelligensebbek nálunk? Ez nem szerepelt a könyveimben. – Mély lélegzetet vett. – Igen, úgy tűnik, bizonyos dolgokban jobbak nálunk, de más dolgokban nem olyan gyorsak és eredetiek. Ez általános a megfigyelt sophont fajoknál. A végeredmények nagyjából egyensúlyban vannak. Szerintem az a magyarázat megállja a helyét, hogy egy bizonyos ponton túl megszűnik az agy képességeit fejlesztő természetes kiválasztódás kényszere, és ettől az organizmus groteszk módon kiegyensúlyozatlanná válik.

Jill egyre növekvő tisztelettel tanulmányozta a kapitányt. Tényleg ennyit gondolkodott, töprengett volna ő, a katona? Rendben, megteszem neki azt a szívességet, hogy kedvesen válaszolok, nem leszek fensőségesebb a szükségesnél.

– Mit gondol, kibírna egy előadást? – kérdezte.

Dejerine elmosolyodott, nekidőlt egy fatörzsnek, ezüsttárcájából megkínálta a lányt egy cigarettával, majd miután az visszautasította, rágyújtott.

– Lehet egy ilyen előadónak ellenállni? – mormogta. – Mademoiselle, igyekszem gentleman módjára viselkedni, de az emésztésem kiválóan működik.

– A végén húszperces vizsgát tartok – vigyorodott el a lány. – Khm-hm.

Azt tudja, hogy az itteni élet – az eredeti élet, nem a T-élet – nagyon hasonlóan fejlődött, mint a földi, mivel az eredeti körülmények is annyira hasonlóak voltak. Nagyrészt ugyanazok a vegyületek, a két nem, a gerincesek alakultak ki valamilyen gyűrűsféregből, és így tovább. Mindkét faj elfogyaszthatja a másik majd összes élelmiszerét, bár ha csak a másikén élnénk, akkor hiánybetegségek jelennének meg, illetve vannak speciális, mérgezést kiváltó esetek is. A hatlábúság a földi négylábúsággal szemben esetleges, puszta biológiai véletlen. Az Istáron fellelhetőek a halak, a hüllők, a madarak, az emlősök stb. megfelelői.

Az eltérések elég jelentősek ahhoz, hogy alkalmazzuk az -oid végződést. A theroidok például melegvérűek, elevenszülők, utódaikat szoptatják, de nem szőrösek és nincs placentájuk – megdöbbentő, mi alakult ki ezek helyett –, és általában: végtelen számú különbség lelhető fel.

Talán jobban hasonlítanának ránk, ha úgy egymilliárd évvel ezelőtt az Anu nem változik vörös óriássá. Azóta is csak növekszik, és egyre kegyetlenebb, mikor pályája során közelebb ér. Ennek következtében a poikilotherm szárazföldi állatok – hoppá! Szóval, a hidegvérűek –, még nagyobb hátránnyal indultak a túlélésért folytatott küzdelemben, mint a Földön, és sohasem nyertek. A kövületek között nyoma sincs a dinoszauruszokhoz hasonló lényeknek. A theroidok hamar az élre törtek, és ott is maradtak.

Oké. Ezen az alapon, amit ön kétségtelenül ismert már, csak szerettem volna egyértelművé tenni – szóval ezen az alapon úgy véljük – figyeljen, úgy véljük, mivel nagyon kevés bizonyítékunk van –, hogy a theroidoknak több idejük volt fejlődni, mint a földi emlősöknek. (Igen, tudom, hogy az emlősök nagyon öregek, de igazából csak az oligocénben kezdtek elszaporodni.) A helyi trükk, amivel mi nem rendelkezünk, a szimbiózis. Persze, mi is szimbiotikus kapcsolatban élünk néhány organizmussal, például a bélflóránkkal. Egyes definíciók szerint még a mitokondrium is ide tartozna. A jól fejlett istári theroidok azonban az együttműködő fajok teljes állatkertjei, botanikus kertjei.

Például vegyünk egy sophontot – és néhányat a legfeltűnőbb partnerei közül. Az irhája mohaszerű növény, ami nem túl mélyen gyökerezik a bőrében, de rácsatlakozik a vérrendszerre… a bőre ugyanis sokkal összetettebb, mint a miénk. A sörénye és a szemöldöke a repkényre hasonlít. Az ágak kemény páncélt képeznek a felső hátgerinc és a meglehetősen vékony koponya körül. A vérből a növények saját használatukra kiszűrik a szén-dioxidot, a vizet és a többi állati mellékterméket. Cserébe közvetlenül a vérkeringésbe juttatják vissza az oxigént meg egy csomó vitaminszerű anyagot, amiket még éppen csak elkezdtünk azonosítani. Persze nem a növények alkotják a teljes keringési és kiválasztó rendszert. Kiegészítik a tüdőt, megduplázzák a szív, a belek és minden szerv teljesítményét – mindegyik a maga specifikus szimbiótájával –, de a végeredmény egy olyan lény, aki nálunk sokkal hatékonyabban működik. Sokkal többféle élelmet képes elfogyasztani. Sokkal kevesebb vizet veszít verejtékezés, vizelés vagy légzés révén. Az Anunak hála, az Istár nagy területein igen szűkösek a vízkészletek. Ja, igen, a mi őslakosunk ugyanakkor magán visel egy beépített élelmiszer-vésztartalékot: azokat a bizonyos növényeket. Megeheti őket, és úgy is életben marad, bár nagyon legyengül. A növények pedig hamarosan újra kinőnek, mivel a spóráik itt lebegnek a levegőben, megtalálhatóak a talajban. Az újszülött istáriak is így tesznek szert rájuk.

– Huh! – vett egy mély lélegzetet a lány.

– Kezdem látni az előnyeit – mondta Dejerine lassan.

– Tudott már minderről?

– Igen, olvastam. Ugyanakkor örülök, hogy tágabb kontextusba helyezve is hallhatom.

– Remélem, most az következik. – A téma mindig lázas izgalomba hozta a lányt. – Mindennek az előnyei messze túlmutatnak a nyilvánvalóság szintjén. Nézze, az ilyen szimbiózis nemcsak közvetlen módon segíti a faj túlélését. Felszabadítja a géneket is. – Észrevette a férfi zavarát. – Gondolja csak végig. Az istári élet is géneken alapul. A gének tárolják az információt. Hatalmas a kapacitásuk, de nem végtelen. Képzeljünk el néhányat, amik bizonyos metabolikus funkciókat vezérelnek. Most pedig képzeljük el, hogy ezeket a funkciókat átveszik a mi barátságos kis növénykéink. Ezután már nem a géneknek kell velük törődni. Új munka után nézhetnek. A mutáció és a természetes kiválasztódás gondoskodik róla, hogy így is tegyenek. Az istári theroidok mutációs hajlama valószínűleg azért is magasabb, mint a földi emlősöké, mert melegebb a vérük. Az Istáron sokkal gyakrabban probléma a hűtés, mint a fűtés, és a theroidok részben a növényeik révén oldják meg ezt a gondot – inkább különböző endotermikus vegyületekről, mint puszta hőátadásról van szó –, részben pedig azzal, hogy maguk is eredendően melegek… Eltértem a tárgytól, igaz? Hát, a természet is ezt teszi. Arra akarok kilyukadni, hogy az istári életnek vannak bizonyos előnyei a miénkkel szemben, beleértve a homeothermikus állatok hosszabb fejlődéstörténetét is. Lehet, hogy nem érték el olyan korán a jelenlegi fejlettségi szintjüket, mint az emberek – bár Isten tudja, mikor volt ez –, de sokkal fokozatosabban jutottak el jelenlegi állapotukba. Ez az egyik oka annak, hogy azok a manók még mindig léteznek. És a történelem is ezt igazolja. Igen, igazolja.

– Úgy érti, az agyukban? – ráncolta a homlokát Dejerine. Jill bólintott. Hajának vége csiklandozta a nyaka és válla közötti meztelen bőrt.

– Az idegrendszerük szerves egységet alkot – mondta. – Tudja, az ember elég kapkodva fejlődött. Azt is mondhatnánk, selejtes. Azt mondják, három agyunk van, egyik a másikon. A csíra a hüllőagy, aztán jön az ősemlősagy, végül a túlfejlett agykéreg. Nem túl harmonikusan működnek együtt – ezért vannak fejszés gyilkosok, kurvák, és ezért van szocializmus. Az istáriak fejében nagyobb a rend, az egység. Láthatja, ha felboncol egyet. Úgy tűnik, számukra ismeretlen az öntudatlanság – szó szerint nem létezik, hacsak ide nem számítjuk a súlyos fizikai sérülések miatti gyengeelméjűséget. Betegségek nem fenyegetik az agyat. Az istáriaknak egyébként is nagyon kevés betegségük van, hála a sok bennük élő, specializálódott segítőnek. Ami az elmebetegséget illeti – vont vállat Jill –, ez ugyebár definíció kérdése. Csak annyit mondhatok, sohasem láttam még olyan istárit, akit én bolondnak neveznék. És be tudom bizonyítani, hogy akármilyen idegenek, akármilyen hatalmasak vagyunk is mi, emberek, semmiféle kulturális sokkot nem okoztunk az idejövetelünkkel. Tisztelnek minket, elfogadják tőlünk, amit hasznosnak tartanak, de mindez simán beleolvad az eddigi életmódjukba, szokásaikba.

A hadarástól berekedt és egy kicsit elszédült, ezért nekitámaszkodott annak a fának, ami alatt Dejerine ült. Belekortyolt a közben kihűlt kávéba, harapott a lekváros kenyeréből. A lekvárt saját maga főzte, a fele eper, a fele helyi füge. Elégedetten vette tudomásul, hogy a földi férfi újra kért belőle.

– Mmm – dörmögte Dejerine –, kétségtelen, hogy ez az általános fiziológiai felsőbbrendűség magyarázza a hosszú istári életciklust is. Jól tudom, három-ötszáz év?

Jill bólintott.

– Azt hiszem, más tényezők is szerepet játszhatnak benne. A földi, rövid életű generációk következtében gyors a genetikus változás, gyors a mutáció. Ez elméletileg előnyt jelent a fajok szempontjából. Hajlamos vagyok egyetérteni azzal az elmélettel, ami szerint pontosan emiatt kezdünk el komolyan öregedni negyvenéves korunk körül. Az Istár azonban csak ezerévenként szenvedi el az Anu visszatértét. A hatásai csak egyetlen évszázadig tartanak. A hosszú élet talán elősegíti a ciklushoz való alkalmazkodást, s ennélfogva a túlélést is.

– Milyen sivár filozófia! – nézett rá elgondolkodva a férfi.

– Micsoda? Nem zavar. – Jill eltöprengett egy pillanatra. Rendben, legyünk vele őszinték. Sokkal nagyobb szükségünk van… az empátiájára… mint az intellektuális megértésére. – Nos, mi tagadás, mindenki szeretne ennyi egészséges évet. De nem adatott meg nekünk, úgyhogy nincs értelme ezen siránkozni. Az istáriaknak is megvan a maguk keresztje. Minden második nemzedékben egy Ragnarök. És ők nem panaszkodnak.

A férfi hallgatott egy sort a reggeli meleg szellőben, mielőtt elfordulva, a horizont felé meredve megszólalt volna.

– Ez érdekes hatással lehet önökre Primaverában. Ugyanaz a semmit sem változott kentaur, aki a nagyapja barátja volt, most az ön barátja, és egyszer majd a gyerekei barátja lesz – de gyerekkorában sok mindent megtanított magának, a védelmezője, a bálványa volt, vagy nem? Bocsásson meg, nem akartam tiszteletlen lenni, tudnom kell, hogy jól gondolom-e? Tudnom kell, hogy önök számára, akik itt élték le az életüket, néhány őslakó nem apafigura-e!

Darwinra, tud meglepetéseket szerezni ez a kurafi!

Most már a lányt nézte, látnia kellett, hogy érzékeny pontra tapintott. De minek tagadni, amit egy pletykás várositól amúgy is megtudhatna?

– Igen, valószínűleg az – ismerte el. – Talán én is így vagyok vele. Larreka, a Zera Victrix parancsnoka… mindig is nagyon közel álltunk egymáshoz. Nagyon sokat tanultam tőle. Úgy segített át életem egy nagyon fájdalmas szakaszán, ahogy senki más sem tudott volna az egész univerzumban! – tette hozzá hevesen.

– Ó! – hallgatott el Dejerine. – Szeretne beszélni róla?

Jill megrázta a fejét. Miért kell ilyen gyorsan, ennyire megbíznom benne? Ellenségek vagyunk, vagy nem?

– Nem, inkább nem – legalábbis egyelőre.

– Értem – mondta a férfi lágyan.

De Jillre már rátörtek az emlékek.

A nagy testű szárazföldi állatok elég ritkák az Istáron. Az élelem minden ezer évben túl kevés lesz minden tájon. Közép- és Dél-Beronnen el bír tartani néhányat, mint például a faoroszlánt és a majdnem elefántméretű valwast. A kontinens a legészakibb részén azonban száraz szavannává, a Dalag néven ismert félsivatagos területté változik. Az Anu felbukkanásai között arrafelé kisebb termetű vadak élnek: például legalább ötvenféle azar, közöttük számos nagyobb testű fajta is. A rájuk vadászó ragadozók kutyaméretűek, vagy még kisebbek, hordákban járnak, masszív állkapcsuk azonban őrjöngő sebességgel képes enni, a dögevők közül pedig szabad szemmel csak néhány apró, gyors gerinctelen állatot lehet felfedezni. A sophont népesség gyér, leginkább pásztorok lakják a környéket, akik nem sokat vadásznak. Egyes helyeken azonban mégis küklopszként emelkednek ki a romok a sárga liatengerből; sokan úgy vélik, a civilizáció valaha ezen a vidéken is honos lehetett.

Ezeket a paradoxonokat egyetlen dolog köti össze: a szarkofág.

Jill a tizennegyedik születésnapjára (ami a Földön pár hónap híján a tizenkettedik lett volna) azt az ajándékot kapta, hogy csatlakozhatott Larreka csapatához, amely a Dalagba készült. A kikapcsolódás mellett a parancsnok olyan erődítményeknek keresett helyet, amelyek útját állhatnák a vörös nap eljövetelekor esedékes barbár betöréseknek. Velük tartott egy felnőtt ember is: Ellen Evaldsen, Jill imádott, fiatal nagynénje, egy planetológus, akit a kalandon kívül bizonyos érdekes kőalakzatok is érdekeltek.

Vidáman vágtak át a síkságon. Jill gyakran lovagolt Larreka vagy valamelyik barátja hátán. Ellen szerint teljesen elkényeztették, de nem lépett közbe. És a tábortüzek, a csillagok, a holdak és még az Anu baljós fényénél is földi történeteket mesélt, cserébe az istári legendákért, Jill pedig nem tudta eldönteni, hogy melyik csodálatosabb. Aztán odaértek a Dalaghoz, ami nagyobbnak bizonyult, semhogy szavakkal el lehetne mondani.

Suttogó, hullámzó arany látóhatár, amit csak néhány sötétebb cserje és magányos lángoszlopként álló fák törtek meg; egy vízgödör árnyas hűvöse egy ásványoktól színes szirt tövében; szikrázóan kék ég és kegyetlen hőség, mielőtt az éjszaka enyhülést hozott volna, és feltűnt volna a csillagok gyémántraja; találkozások a pásztorokkal, néhány szó és gyógynövényből készült tea egy kifeszített szőnyeg alatt, egy wo nemes látványa, ahogy ügyesen összetereli gazdája eljeit és owáit; aztán tovább, hogy vad fűevők tömegére bukkanjanak, s hallják a föld mélyéről elődübörgő patadobbanásukat – ó, igen, kegyetlen látványban is volt elég részük: nem is annyira akkor, mikor valamelyik társuk íjával vagy lándzsájával gyorsan, tisztán elejtett egy-egy állatot, hanem akkor, mikor egy tartar-horda beszorított egy azart a hatalmas tüskéjű karombokrok közé, és csak tépték az élő húst, miközben az azar visítva lógott az ágakon…

– De ezt kell tenniük – magyarázta Larreka Jillnek. – Mi tudjuk tartósítani a húst, ha bepácoljuk a hasi nedvünkkel. Az állatok nem. Vagy azok, amelyeknek termelődik hasnedve, azok be tudják, de gyorsan kell enniük. A tartanok viszont nem. Ha nem élve ennék meg a zsákmányt, akkor nyolcszor annyit kellene elejteniük. És… ha nem vadásznának, akkor a növényevők teljesen lelegelnék a füvet, és éhen pusztulnának.

– De miért ilyen szörnyűek errefelé a dolgok? – tiltakozott a kislány. – Máshol nem romlik ilyen gyorsan a hús, igaz?

Larreka Ellenhez fordult, aki többször is elmagyarázta, amire már azelőtt is figyelmeztették Jillt. Az a levegőben lebegő penészgomba, amit az emberek szarkofágnak hívtak, teljesen veszélytelen az élő szövetekre. A halott húsba azonban rögtön befészkeli magát, robbanásszerűen szaporodik, és két-három óra múlva a legnagyobb állatoknak is csak a csontjai maradnak meg. Valószínűleg különleges klímát igényel, mert csak a Dalagban és a Tűztenger szigetein él. Vagy pont az éghajlat szabja meg a korlátjait? És milyen érdekes eszközökkel alkalmazkodott hozzá az evolúció!

– Jill, ez egyáltalán nem szörnyűség, hanem egy megoldandó rejtély.

– Úgy hallottam, ez hozta létre az első civilizációkat – tette hozzá Larreka.

Jill tágra meredt szemmel nézett rá a forró napsütésben.

– Hát, ez csak egy történet – folytatta Larreka. – Egy olyan vén csataló, mint én, nem tudja már eldönteni, igaz vagy nem. De néhány filozófusunk és néhányan a ti tudósaitok közül úgy vélik, így is történhetett. Akik legelőször itt éltek, azok biztos vegetáriánusok voltak, hiszen nem juthattak elég húshoz. De aztán rájöttek, hogy néhány ragadozónak a gyomra olyan nedvet termel, ami megöli a, huh, szarkofágot. Persze valójában csak annyit tudtak, hogy ez a nedv tartósítja a húst. Szerszámokra volt szükségük: üstökre, hogy lefőzzék az állatok húsát, és edényekre, hogy bepácolják a szerencsétlen párákat. Biztos, hogy pásztorok voltak, mert a vadászoknak nem lett volna túl praktikus ez az eljárás. Láthattad, mi hogy csináljuk. A felszerelés nagyon nehéz, általában kőből vagy agyagból készül. Szóval ezek a korai őseink földkunyhókban telepedtek le – ami egyébként hűvöset is nyújtott nekik –, nyájakat tartottak, elkezdtek élelmet termelni… Később az ilyenfajta ranchok és házak elterjedtek délen is, ahol könnyebb az élet. Dél-Beronnen lett a civilizáció központja. De az egész itt kezdődött, ha igaz, amit mondanak.

– És persze egy csomó mítosz, vallás, rítus, az életről és a halálról alkotott elképzelés is itt született, majd terjedt el Valennentől Haelenig – tette hozzá Ellen Evaldsen. – A hús mulandósága ugyanolyan alapvető, ugyanolyan általános fogalom az Istáron, mint a haldokló Istené a Földön.

– Micsoda? – mordult fel Larreka. – Hát, ha te mondod, hölgyem…!

Így hát a kíváncsiság Jillbe is befészkelte magát. Azt már addig is tudta, hogy a világra újra és újra rátör a pusztulás. Amióta csak az eszét tudta, Larreka higgadtan készülődött a következőre, és a körülötte lévő emberek pedig azon igyekeztek, hogy csökkentsék a szörnyűségeit. Nem tartott sokáig úgy elfogadnia a Dalagot, ahogy az volt.

Egészen addig a napig, amíg Ellen meg nem halt.

Brutális gyorsasággal történt. A fiatal nő felmászott egy a szavanna közepén meredező magas, fekete sziklára, aminek – nevetett – semmi keresnivalója nem volt ott. Biztonságosnak látszott. Volt azonban egy láthatatlan gyengesége (az Anu hőségében és viharaiban eltöltött hosszú évmilliók miatt?). Lentről, a táborból látták, ahogy a szikla kettétörik, látták, ahogy Ellen lezuhan.

Csak feküdt, a nyaka természetellenesen kicsavarodott. Mire Larreka odaért, már elkezdett bomlani. A hús megduzzadt, bűzleni kezdett, irizáló kékeszöld fény vonta be, dögletes folyadékká roskadt, majd elpárolgott. Az istáriaknak még arra sem volt idejük, hogy fegyvereikkel egy sírt ássanak. Csak a csontokat, és az Anu vörösében izzó hajat tudták eltemetni.

Larreka megkereste Jillt. Fogta az összekuporodott kislányt, és elvágtatott, messze a tábortól. A Bel lángolt, kezdtek feltűnni az első csillagok, az Ea úgy világított, mint egy gyertya. Larreka letelepedett az édesen illatozó liatenger egy kisebb tisztásán, magához ölelte a kislányt, és hosszú, hosszú ideig csak a haját simogatta.

– Sajnálom, drágaságom – mondta. – Nem hittem volna. Nem lett volna szabad látnod.

Jill zokogott.

– De te a légióhoz tartozol – folytatta Larreka. – Igaz, katona? – Megfogta Jill állát, és felemelte az arcát, hogy a kislány rá és a csillagok felé nézzen.

Jill harciasan biccentett, mert semmi mást nem tehetett.

– Akkor figyelj – mondta Larreka alig hallhatóan. – Talán már hallottad, hogy ha mi, négylábúak veszítünk el valakit, akit szerettünk, akkor az nekünk sokkal jobban fáj, mint nektek, embereknek. Ha valakit már pár száz éve ismersz… Szóval, meg kellett tanulnunk elviselni a fájdalmat. Hadd meséljem el, mit csinálunk mi a légióban.

És először mesélt az évszázadról évszázadra újraszőtt zászlókról, amik az elesettek neveit őrzik; aztán mesélt még sok másról is; amikor pedig eljött hajnal, együtt táncolták el a búcsú táncát a sírnál. Ezek voltak Jill első lépései a fájdalomtól elfelé vezető, hosszú úton.

– Gyerünk! – állt fel Jill. – Csomagoljunk és induljunk tovább. Szeretnék megmutatni önnek egy tipikus ranchot, de ha túl sokáig időzünk itt, akkor a legérdekesebb lakóit sohasem találjuk meg, olyan messze járnak majd.

– Hallom és engedelmeskedem – felelte Dejerine. – Miss Conway, igazán kedves öntől, hogy körbevezet – tette hozzá komolyan pakolás közben. – Nagyon hálás vagyok önnek. De… nem abban reménykedik, hogy az érzéseimet az őslakosok javára fordíthatja?

– Dehogynem. Mi másban is reménykednék?

– Értem… Megtenné, hogy ön is ugyanilyen figyelmet szentel az én verziómnak? Tudom, hogy csak rombolni tudó behatolóknak tart minket. Elhinné, hogy komoly okunk van – a parancsokon túl – arra, hogy itt legyünk?

– Igen, meg fogom hallgatni – felelte a lány egy percnyi töprengés után.

– Remek! – mosolyodott el Dejerine. – Ami azt illeti, első lépésként szeretnék összehívni egy gyűlést Primaverában, ha lehetséges. Szeretnék levetíteni egy szalagot, amit a Földről hoztam magammal. Nem hivatalos propaganda – meglehetősen kritikus hangvételű anyag –, de épp ez a lényeg. – Szünetet tartott. – Látja, szeretném, ha elhinné: nem vagyok fanatikus.

– És meg kell néznem a műsorát, hogy bebizonyítsam, én sem vagyok az? – nevetett fel Jill. A férfi arckifejezése fájdalmat tükrözött, és a lány nagyobb bűntudatot érzett, mint amit a helyzet indokolt volna. – Nem akartam megbántani – kért elnézést gyorsan. – Örömmel megnézzük a filmjét.